Erdeifenyő vagy simafenyő

Közép-Európa alföldi, forró és aszályos tájain az erdeifenyő a tűrőképessége határán él: a hazai erdőkben az állománynak már csak nagyjából a negyede egészséges. Ez még mindig jóval kedvezőbb kép, mint a feketefenyőé, amelyből alig maradt egészséges, de a tendencia ugyanaz. Az aszálytól legyengült fákat támadja meg a diplodiás hajtáspusztulás (Diplodia sapinea): a hajtásvégeken a tűk megbarnulnak és sokáig a fán maradnak, a többször fertőzött ágak felkopaszodnak, a fa akár el is pusztulhat. A gomba a meleg, száraz nyarakkal egyre nagyobb kárt okoz, és az erdeifenyőt is egyre gyakrabban érinti. Előfordul még rajta levéldarázs és pajzstetű, és az erősen szennyezett levegőt is rosszul viseli. Hűvösebb, csapadékosabb, dombvidéki kertben, jó vízáteresztő talajon és aszályban öntözve ma is vállalható választás; forró, száraz alföldi kertbe hosszú távon kockázatos.

Legsúlyosabb betegsége a simafenyő-hólyagrozsda (Cronartium ribicola), amely a kérget támadja meg, és a fertőzött fa többnyire elpusztul. A gomba köztes gazdái a ribiszkék és a köszméte (Ribes), ezért ne ültesd fekete- vagy piros ribiszke, illetve köszméte közelébe. Meszes, lúgos talajon a tűi sárgulnak (klorózis), Közép-Európa forró, száraz, alföldi nyarain pedig vízhiánytól és takácsatkáktól szenved, a legyengült fát szúbogarak és levéltetvek is megtámadják. Ágai törékenyek, a szél és a nehéz hó letörheti őket. Közép-Európában a kertekből és erdősítésekből kivadul: savanyú homokkő-vidékeken tömegesen újul, és kiszorítja az erdeifenyőt, ezért védett területek és erdők közelébe ne ültesd.